Kiáltás.

Valahol elkezdem kiönteni a lelkem vagyis produkálok egy segély kiáltást, és talán meghallanak. Talán valaki figyelembe veszi hogy fuldoklom, és megtalálja a jeleket amik odáig vezettek hogy elfelejtettem érezni...

Pedig ez nem egy felejthető dolog nem? Éled a kis életed és ingerek érnek amiket lereagálsz vagy így, vagy úgy. Ezt nevezzük érzelmeknek. Én ezt már elfelejtettem. Pontosabban, tökéletesen vagyok bárki akit látni akarnak az emberek. Ha kell mosolygok, ha kell sírok, de dühös és szenvedélyes is lehetek. Bármit kérsz én tökéletesen fogom nyújtani az elvártakat, mert össze törtek és a darabokat én rakhatom össze. Én pedig úgy döntöttem hogy nem sorrendbe rakom, hanem ahogy éppen kell. Csöppnyi változás, észre sem veszik hogy nem őszinte egy mosolyom, vagy hogy nem sírok egy halálhírtől. Úgy érzem megfagytam. Úgy érzem nem érzek semmit. 

Csak ki provokálom hogy érezhessek. Egy ütés, egy lökés, egy jól irányzott dobás és máris érzek. Hogy mit? 

Fájdalmat.

Hogy jó-e ez nekem?

Több mint a semmi. És eltűnni nem akarok. Szeretni nem fognak.

Hát bántsatok.

Legalább érzek még valamit...