Van egy barátom. Igazából talán több is. De ő olyan igazi. Ő, az a barát. Akiket a filmekben látsz, akikről a regényekben olvasol, és akiket mindenki szeretne a sajátjának tudni. Az igaz barát. Róluk van rengeteg idézet és film és zene meg kitudja még mennyi minden. De Ő igazi. Élő, húsvér, szerethető, és már holt.
Igen, mondhatnám hogy ez a csattanó, de nem. Meghalt. Egyedül, önkezűleg és rettenetesen. És én önző voltam. Önző voltam mert ezt a barátot kiakartam sajátítani magamnak. Ezt a barátot, megakartam őrizni a jövőmnek hogy mellettem legyen és segítsen és ő legyen az én támaszom. De úgy tűnik, hiába voltam vele és ő hiába volt mellettem, tavaly úgy döntött hogy neki már senki nem kell. Se én, se a többiek, se a család, se a rák ami belülről falta fel. Egyszerűen eldobta az életét és meghagyta nekem ezt az űrt. Az űrt amiért egy frankeinstein rémhez hasonlítgatnak az írásaim miatt, az űrt amiben nincs kinek elmondanom a hiányát, és az űrt amit sose fog senki betölteni, se nekem, sem másnak.
Mert Te, drága barátom hiányzol. Hiányoztál abban a percben amikor megtudtam mit tettél, hiányoztál egy temetésről, hogy támaszom légy, és hiányzol most, hogy enyhítsd a fájdalmam amiért nem vettem észre időben hogy mit szeretnél. Mert bármit is mondasz, mi akik itt maradtunk vádoljuk magunkat, és egymásra mutogatunk a te tettedért, keressük azt akin kitölthetjük a dühünk, a bánatunk és a csalódottságunk. Még így egy év elmúltával is. Nem hibáztatlak, de ne várd hogy elfogadjam. Ez ilyen dolog tudod... Az a fajta döntés amit csak te tehetsz meg, de más már nem tud rajta változtatni. Egy fajta önző döntés amit sokat hallunk az életben és mégsem hisszük hogy ilyen is lehet.
Tudod én lebeszéltelek volna. Még most is tudom az indokaim. Azokat amik akkor fogalmazódtak meg bennem, amikor elmentél és már nem volt vissza út. Azokat, amiket magamban elmondtam amikor mindenki más nézte hogy süllyed a tested a földbe. Azokat, amiket most is elmondok amikor hiányzol és szükségem lenne rád. Igen, szükségem, mert önző vagyok. Önös érdek miatt kívánom hogy bár ne lettél volna akkor ott és tetted volna meg azt amit. De mégis most én írom az úgy mond memoárod, és nem egy padon esszük az epret. Mert képzeld azt hiszem eper szezon lett. Vagyis kellett egy év ahhoz hogy megfogalmazzam azt hogy mekkora űr is maradt utánad a szívemben és eltudjam mondani azt ami a temetéseden nem ment. Ha hinnék bármilyen vallásban, azt mondanám hogy úgyis látsz most engem és tudod mit csinálok. De érdekelne hogy te mit gondolsz most. Tényleg elhigyjem hogy neked most jobb?
Úgy érzem nem nyugtatna meg a tudat. Ahogy mást sem. De nem hibáztatlak. Tudtam arról hogy belefogsz halni a betegségedbe és jobbat akartál. Tudtam hogy voltak akik feladták a küzdelmet az első kihullott hajcsomódnál. És azt is tudom hogy szerettél minket. De te is tudjad meg tőlem akkor most, hogy senki nem érzett szánalmat feléd. Senkinek nem voltál teher.
Egy kincs voltál, amit nem tudtam megvédeni attól hogy észre vegye a világ és az emberek hibáit....
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.