Remény

Körülbelül 2 hónapja vagyunk itt ebben a koszos raktárban a 3 testvéremmel, és nagyjából 2 hete anya sincs itt. Annyira emlékszem csak, hogy kirángatta az a kopasz férfi és anya hiába sírt vagy ellenkezett, a férfi mégis elvitte. Párnapig mi is sírtunk érte, majd rájöttünk, hogy ha sírunk nem kapunk enni. Gyötrelmes 3 nap volt és mardosott a bosszúvágy, mert a kishúgom nagyon nehezen viselte, hogy csak vizen és a néha erre kószáló egereken éltünk. Eleinte nem is gondoltunk arra, hogy egeret együnk, csak játszottunk velük, addig is eltereltük a figyelmünket arról, hogy napfényt is alig látunk. Sok szórakozásunk nem volt itt igazából, egymással birkóztunk vagy az egereket kergettük. Amikor már nem sírtunk, a kopasz hozott nekünk ebéd maradékot, néha csontokat és krumplit, néha csak kenyér és valami leves, de legalább ettünk valami finomat.

Egyszer majdnem el tudtunk szökni. Amikor a kopasz behozta az ennivalót, és kitakarította a sarkot ahol a szükségleteinket végeztük, nem csukta rá a biztonsági zárat az ajtóra, és ha mind a négyen neki ugráltunk, egy idő után engedett a zár. Szóval kitárult az ajtó és beömlött a napfény. Csodálatos volt a látvány. Szavamra mondom, kedvem lett volna futkározni és játszadozni ott kinn, a puha zöld füvön a kis virágok közt, vagy csak elterülni és az eget bámulni, ahogy melenget a napfény. De akkor menekülni kellett és nem ábrándozni. Majdnem a kapuig tudtunk futni észrevétlenül, de akkor mély és öblös ugatás tartott vissza minket. Egy hatalmas fekete kutya volt ott, villogó szemekkel, és éreztem, hogy a lánc, ami a házához rögzítette, az életünket menti meg, de akkor sem mertünk tovább menni. Lefagytunk az udvar közepén, félúton a szabadság felé és csak sírtunk. Sírtunk, mert tudtuk, hogy ha észreveszi a kopasz, hogy kiszöktünk, megint nem eszünk egy darabig, és sírtunk, mert olyan közel volt a szabadulás, de mégsem sikerült.

Napokkal később, amikor már ismét kaptunk enni, a kopasz elvitte az egyik testvérem és nem hozta vissza többet. Talán sose tudom meg hogy mi lett vele, de ez megtörtént még egyszer, és már csak ketten maradtunk a húgommal itt a kamrában bezárva. Nagyon félt szegényem és játszani sem akart sosem, csak bánatosan feküdt a pokrócon és csendben sírdogált éjszakánként. Amikor a kopasz ételt hozott nekünk, mindig csúnyán beszélt velünk, és én még vissza kiabáltam neki, de a húgom inkább csak az ételre vetette magát és evett amennyit bírt, vagy amennyi volt, mert nagyon félt, hogy az én nagyszájúságom miatt őt is megbüntethetik.

Amikor a húgomat is el akarta vinni a kopasz, akkor már nem volt mit veszítenem, és bele haraptam abba a kezébe. Nagyot üvöltött az ember, de én nem engedtem el, és tudom semmi esélyem sem volt egy felnőtt ellen, de meg akartam menteni a húgom attól, hogy elvigyék. Amikor lelökött magáról és szentségelve elment a síró testvéremmel, hangos kiabálásba kezdtem, mert adhat bármilyen büntetést, mindent megérdemlek, ha hagyom, hogy elvigye az utolsó családtagom. Óráknak tűnt ameddig kiabáltam, de meg lett az eredménye. Eljött értem. A hasamnál fogva felemelt és előre vitt ahol a nagy fekete kutya éppen békésen aludt. Rettenetesen féltem, nem tudtam mi vár rám. Egy kalács illatú autóba tett be és rám csapta az ajtót. Kicsivel később egy vigyorgó, de számomra ismeretlen férfi magyarázta nekem, hogy elvisz magával és új családom lesz és én nem értettem semmit. Nagyon finom kekszet adott nekem útközben, többször megálltunk, ha látta, hogy rosszul vagyok, és mindig bátorítóan simogatta a fejem, hogy ne aggódjak, jó helyem lesz.

Amikor legközelebb megálltunk, egy nyakláncot adott nekem és egy csodaszép kertben találtam magam, ahol friss levegő volt, és csodálatosan sütött a nap. Teljesen elállt a szavam, amitől az idegen csak mosolygott és ennyit mondott:

• Üdvözöllek az új otthonodban kiskutyám!