Egy kis róka

Volt egyszer egy betondzsungelben egy kis vörös róka, aki mélabúsan élte életét és a mindennapi teendők rabjává lett az idők folyamán. Nem igazán lelkesedett, nem voltak igazi boldog percei, csak élte a kis életét és tette, amit tennie kellett. Ez a kis róka, nevezzük Vuknak, egy barátja tanácsára belemerült egy ismeretlen világba ahol nem volt kiközösített beteg róka, ahol bárki lehetett egy másik kis állattal szemben.

Ezen a világháló nevű helyen ismerkedett különböző furcsa állatokkal és próbált barátságokat kötni, ismeretségeket szerezni, hogy az unalmas kis napjai színesebbek legyenek. Sok-sok beszélgetést lefolytatott, de senki se volt olyan, mint ő. Senki nem tudta megnevettetni, vagy érdeklődést kicsikarni belőle, csak egy póni. Rendületlenül bizonyították be egymásnak, hogy mennyire különböznek, de valahogy érdekes volt a párbeszéd. Valahogy mégis volt egy összhang, amin el tudtak indulni. És a kis róka reménykedni kezdett egy barátság ígéretében. Izgatottan igazgatta kócos bundáját az első találkozásra pónival, és jól érezte magát. Jól esett neki a társaság és a rég elhunyt társa hiányát betöltő izgalom hogy vajon mi új várhat rá. Teltek a hetek és a hónapok és a kis rókában szárba szökkent a szerelem a póni irányt. Csodásnak gondolta az érzést és boldog volt, hogy már van célja. Meg akart hódítani egy szívet, ami maga se tudta mit érez. A két kis állat nem voltak csak barátok, de egy párként sem emlegették volna őket. A hetek és a hónapok tovább múltak és a róka már nem volt boldog, csak szerelmes egy póniba, aki nem tudta ezt viszonozni. A kis teremtmény őrlődött az érzései közt, mert nem tudott volna még egyszer elviselni egy olyan fájdalmat, mint a rég elhunyt társának a hiánya. De ez a kötelék a kis póni felé nem tette boldoggá, csak elkeseredetté. Hiányzott neki az új izgalma, hiányzott neki a remény, ami az elején ott lebegett a kócos bundája körül. És a kis róka összetört szívvel kezdte el élni életét. Újabb és újabb sebeket ejtett a szívén, ha a pónival találkozott, de nem tudta elengedni az érzést, hogy valahogy a kis póni mégis törődik vele. Mellette volt néha testben néha csak lélekben egy egy nehéz döntésnél és idejében elkapta a róka grabancát, ha butaságra vetemedett volna. Mi volt ez, ha nem törődés? A sebzett szívű kis róka napról napra jobban beletörődött a sorsába, mígnem a póni udvarolni nem kezdett egy másik kisállatnak. Ami a kis vörösnek egy világ összeomlást jelentett. Rá kellett jönnie, hogy neki a remény nem egy létező lehetőség. Hogy a kis szíve arra lett rendelve, hogy fájjon és darabjaira hulljon, míg a póni epekedve várta az új szerelem lehetőségét és áhítozott végre egy társra, aki szereti őt. Vagyis az álmaik nem találkoztak soha. A reményeik bár hasonlóak voltak, nem egymás felé terelték őket, hanem egyre távolabb.  

A történetünk itt is véget érhetne, de nem ez történik.  Hanem a kis róka az eszét meghazudtolva és szívét tovább szaggatva elkezdett felejteni. Elkezdte elfelejteni milyen érzés a szeretet, milyen, ha valakivel törődnek, és elkezdte magát vissza szoktatni a meg szokott unalmas napjaiba, úgy hogy a szíve továbbra is sajgott, de már nem törődött vele, csak tompa sajgássá halványul a valaha vidám és reményteli kis lény szívében a szeretet. És a póni szépen lassan elkezdett elfordulni az élet unt rókától, ami a helyzetet tovább rontotta és a kis róka megfakult. Elvesztette színét és nem látta a szépet a világban többé. Nem akart többé szerelmes lenni, mert 2 hely volt a szívében és mind a 2 üresen állt tele beteljesületlen ígéretekkel. De nem is ez volt a kis róka bánatának a forrása. Hanem a hiány. A hiány a barátja felé, aki mégiscsak mellette volt és támogatta, aki inspirálta és kedvelte őt. Neki a barát hiányzott, az az intimitás hogy félszavakból is tudták a másik előtt nem szégyellni való a sírás. Tudták, hogy egymásnak örömet okozni, hogy, és mivel lehet, hogy volt kire támaszkodniuk a nehéz időkben. Ezt látta elveszettnek a kis Vuk és fájt a sebzett szíve. Fájt egy barátért, aki a lelkét is kidolgozta, hogy családját segítse, a szabadperceit tanulással töltötte, hogy fejlődhessen, és a munkáját lelkiismeretesen és szorgalmasan végezte. Hiányzott neki az a barát, aki egyszer azt éreztette vele, hogy ő a lelki támasza a nehéz időkben.

És a kis Vuk most megszürkülve, sebzetten próbálja keresni azt a kis megmaradt érzését, amivel kitölthetné a mindennapjait, hogy ne fájjon így egy igazi barát elvesztése napról, napra….