A csontok birodalma

Biztosan hallottad már azt a kifejezést, hogy csontot dobni egy kutyának. Lehet meg is tetted. Mert igen, ez emberekre vonatkozik, olyanokra, mint ő és én. És eléggé furcsa érzés a kutya szerepében lenni és könyörögni azért a csontért. Vagy netán vágyni arra a csontra. Mert igenis vágyunk rá, mindennél jobban, akarjuk, hogy egy picit kapjunk és rabjai leszünk a szánalom ajándékoknak, a rég lefutott tiszteletköröknek, és annak, hogy néha egy pici figyelmet kapunk. De vajon meddig vagyunk képesek megalázni magunkat a szeretetért?

Mennyi idő kell ahhoz, hogy felfogjuk, hogy az esélytelenek játékát játsszuk? Meg mondom. Túl sok, és sosem elég. Mert remélünk. Reméljük, hogy egyszer más lesz, hogy igen is jön, az a helyzet ahol érvényesülünk és nem csak pótlékok vagy barátok leszünk némi pikáns extrával. Kedves olvasó, megsúgom, hogy az esélytelenek játékát mi játsszuk és nem ők. Igen, mi kezdjük és nekünk kell befejezni. Konkrétum kéne? Tessék:

Volt egy hetedhét országban naiv és vidám kis róka, aki kalandokat keresett a széles földön, ismerkedett minden kisállattal, mert nem volt benne gyűlölet, és nem volt benne fenntartás senki iránt. Kedvelte a többiek sokszínűségét, könnyen tudott alkalmazkodni hozzájuk és üdítően hatott rá a sok féle társaság. Legfőbb hobbija a szomorú kis állatok szeretgetése volt, és egy kis vidámság csempészése az életükbe. Ekkor találkozott egy kis pónival, aki nagyon magányosnak tűnt a rókának, és érdeklődve hallgatta, amikor a póni mesélt magáról. Szegény kis állat naphosszat húzta a rabigát és haza térve se tudott megpihenni szinte sosem, mert felelősség tudat hajtotta a kis lovat, próbálta a portáját szebbé és jobbá tenni egyedül naphosszat. A kis rókát elszomorította a bánatosnak tűnő pára, ezért megpróbált sok időt tölteni vele, hogy neki is legyen egy kis társasága, ahol kifújhatja magát, és elmesélhet bármit a rókának. Ebből a párosból egy idő után barátság kezdődött és a beszélgetések már nem a kíváncsiságról szóltak, hanem elkezdtek megnyílni egymásnak. Mondhatni kialakult egy meg szokott napirend, amiben egymást bátorították és vigasztalták, ha kellet. De nem volt minden csupa szivárvány. A kis róka beteg volt, amolyan lelki bánatos és a külvilág felé mutatta csak a szépet és a jót, belül nagyobb szüksége volt ezekre a beszélgetésekre, mint azt gondolta volna. Így a barátsága elkezdett szerelemmé alakulni, ami még jobban arra sarkallta, hogy a póni életét szebbé tegye. De ez se volt könnyű. A hónapok teltek és a póni teljesen részévé vált a róka életének, a viszont  saját életébe nem engedte be a rókát. Fogalmazhatunk, úgyis hogy a róka csak egy titkos barát, vagy szellem volt a póni életében és ez kinek jó, kinek rossz dolgokat indított el a gondolataiban. Ugyanis szellemnek lenni nehéz feladat, főleg ha szerelmes az ember lánya. De nem tudott panaszkodni, hisz a figyelmességet megkapta, a szeretetet is, csak a szeretet oka volt más, mint képzelte. A póni ugyanis nem tudta, hogy kell a rókákkal bánni.  Nem tudta, hogy az hogy szeretgeti és megszelídíti, felelősséggel jár.

• Felelős vagy azért, amit megszelídítettél…

De ő nem akarta a felelősséget. Csak a szelíd róka szépsége és tettei tetszettek neki, az izgalom, amit egy róka tudott nyújtani, a kalandok, amikbe csak ő tudta belevinni, a beszélgetések, amiket csak vele lehetett megejteni és a tettek, amiket más nem tett volna meg neki. Rabjává vált a törődésnek, amit kapott a rókától és elfelejtette azt viszonozni neki. Ezt pedig érezte a róka. Az idő múlásával az érzelmei egyre csak erősödtek, de észrevette a törődés hiányát maga felé. Elkezdett szellemként gondolni magára és megtört. Megtört a szeretet hiánya és az elfecsérelt idő súlya alatt, de menekülni már nem volt ereje, mert elkezdtek jönni a csontok. Azok a bizonyos csontok. Amiket néha kapott a pónitól és hiába tudta, hogy számára teljesen mást jelentettek ezek, a rabja lett az elejtett szavaknak, lopott csókoknak és véletlen érintéseknek. Elkezdett függeni egy olyan embertől, aki szívében barátságnál több nem volt irányában, viszont tettei többet sugalltak.

És igen, ez lett volna a példa. Egy kis történet, szinte már beszédes szereplőkkel, egy történet, amiben senki sem boldog egészen, mégis megélik a történetet és folytatják a játékot. Miért teszik? Mert muszáj. Mert jobban félnek attól, hogy csont nélkül maradnak egy rideg világban, mintsem hogy elfogadják a megváltoztathatatlant és tovább lépjenek egy új felé. Ebben a történetben nincs rossz vagy jó. Ebben két ember van, aki a maga módján próbál boldog lenni. Mert mindketten azt látták a kettejük kapcsolatában, amire szükségük volt. És túl szép lett volna, ha az érdekek egyeznek, de túl szomorú, ha befejezik. Így hát várják megrészegülve az oda dobott csonttól, hogy vajon mikor és mi lesz az az esemény vagy indok, amiért mindent feladnak és csendben, könnyek közt elbúcsúznak egymástól egy jobb élet reményében.