Emlékek II.

„Nem gondolkodom, csak fekszem és élvezem emberi létem utolsó pillanatait, figyelek a lecsukódott szemhéjam előtt elsuhanó képekre és várom azt az érzést, ami oly régóta csalogat, és édes szavaival csábít engem a túlvilágra…”

(idézve: D.G. naplójából)

„Szokásos napjaim másoknak csak szürke foltok lennének, de számomra ez volt a mindennapi élet. Minden reggel öt órakor felkeltem, és tudatosultam azzal a ténnyel, hogy álomvilágomat ott kell hagynom egy szörnyen unalmas és egyhangú napért. Mosakodtam, majd valami tűrhető öltözéket vettem fel, ami kevésbé tükrözi a fáradságomat, mint a pizsamám. Sovány reggeli után hangtalanul csókot lehelek párom, Danyael homlokára, aki a tegnapi munka után fáradtan borult csak le mellém este. Bróker. Egy barátunk mutatott be minket egymásnak és nem tudom, hogy de belém szeretett ez a barna hajú és láng tekintetű férfi, aki az óta varázslatossá tette életemet. Ő ösztönösen megölel így fogva tartva engem hosszú percekig. Szabadulásom eredményeként a telefonom szaltót dobott a padlón. - Na ez aztán nagyon kellett ide! - csattantam fel.

… A munkahelyem csak egy egyszerű íróasztal, rajta korának egyik csúcs notebook-ja és körülötte a családom, barátaim, és a párom képei, meg persze referencia munkáim. Animátornak jöttem ide, de csak egy kis helyettes mitugrász lettem valami híres ember irodája mellett. Én gyártom a gyerekeinek a rajzfilm másolatokat, a szeretőinek a nyálasabbnál nyálasabb animációkat, és a feleségének a számos bocsánatkérő illetve szabadkozó e-mailt szolid mozgó figurák kíséretében.

Ez a férfi valahogy sose volta kedvencem az afférjai és a hazugságai miatt. Nem egy alkalom volt mikor én szívtam miatta. Erre a reakciója általában csak ennyi volt: - Kicsi szivi nyugi van, szokj hozzá, mert ez te a dolgod! - mellékel ilyenkor számomra egy undorító mosolyt is. Munkáim így elhiheted, nem nagyon jutnak a célközönséghez és örökre ennek a felfuvalkodott bunkónak maradok a bábja.

Fáradtan hazaérve kiveszem a hűtőből az ebédem, amit csak ilyenkor este tudok elfogyasztani, és leülök végre nyugodtan mélázgatni az én aprócska és már-már szinte jelentéktelen életemen. Gondolataim csak úgy repdesnek és én már nem is a konyhámban ülök, hanem egy másik világot hódítok meg a kis figuráimmal és győzünk, de még harcolunk, hogy teljesen eltiporjuk az ellenséges haderőt, és előre törünk és támadunk és megyünk és szór és öl és… Csörr! Rohanok és felkapom a kagylót. A szemeim elkerekednek, a pulzusom megkétszereződik, gyorsul a légzésem és a szememből önkéntelenül is könny csordul ki… Danyaelről volt szó. A kórház telefonált, hogy megtámadták és nem sok van neki hátra a belső sérülései miatt. Szerencsére az iratai alapján azonosították. Szédülök. Kiesik a kezemből a kagyló és én összeroskadok a kanapé mellett. Akaratlanul is ordítok a fájdalomtól és a kétségbeeséstől. Lassan tisztulnak a gondolataim és ösztönösen a cuccaimat kutatva mennék hozzá, hogy utolsó perceiben mellette legyek és ne legyen magányos.  Mezítláb, egy szakadt pólóban és egy farmerben futok a kocsim felé, és magamban imádkozok ahhoz az istenhez, akiben én nem hiszek, hogy ne vegye el tőlem. Kuplung, gáz, egyesbe a kocsi, majd gyorsan kettesbe és csikorogva elindulok a kórház felé. Hívás. A főnököm hogy menjek be, intézzem el a… Lecsaptam és nyomban kikapcsoltam. Most nem érdekel senki más, főleg nem ez a bunkó. Kanyar! Ez meleg volt, de itt vagyok és hajtok tovább. Négyesben a kocsi, füstöl a kerék, de nem állok meg. Ötösbe és csak száguldok immár többel, mint valaha gondoltam volna. Ismét kanyar, de ez már kevésbé volt rázós. A Szabadság úton dugó. Tökéletes! Pont most?! Ilyen nincs. Kocsi leállít, kulcs ki húz, ajtó becsap és őrülten szaladok az immár csak 4 utcányira lévő kórházhoz. Ég a lábam, ég a vádlim és szúr a tüdőm. Nem érdekel! Mi lehet vele? Él még? Tudja, hogy szeretem, és hogy vele akartam össze házasodni? Emlékszik azokra a napokra, amikor csak kettesben voltunk és gondtalanul hemperegtünk egy folyóparton édes romantikában, egymásnak hűséget esküdve? Ugye érezte, hogy fontos nekem és nélküle nem is ér semmit az életem? Már csak 2 utca. Egy körforgalom állja már csak utam ahhoz hogy Danyael haldokló testéhez borulva szerelmemet iránta kifejezzem. Zuhanok? Miért? Ez fáj… Kinyitom a szemem és az úttesten fekszem.  Körbe nézek és nem értem miért kiabálnak nekem. Oda fordulok és, igen, most már értem. Sikítok és menekülnék, de a testem nem mozdul. Áthajt rajtam. Nem gondolkodom már, csak fekszem és szenvedek emberi létem utolsó pillanataiban, figyelek a lecsukódott szemhéjam előtt elsuhanó képekre és várom azt az emlékképet, amelyik azt sugallja, hogy nem, nem itt fogok meghalni, egy poros utcán, miközben Danyael a kórházban szenved. De akkor ő is haldoklik? Találkozunk majd? Nem! Ilyet nem gondolhatok! Neki élnie kell. Nem lehetek önző. Legyen boldog és nem bánkódjon soha. Legyen boldog és éljen! Eluralkodik rajtam a fájdalom és nem veszek olyan gyorsan már levegőt. Spórolok. Milyen lehet a más világ? Már nem gondolkodom… Hagyom magam és a testem lassan elhagy engem, majd örökre lecsukom a szemem abban a hitben, hogy ezzel kiváltottam az Ő életét…”

                Danyael Glass vagyok. Ezt a naplót azzal a balesettel kezdem, melyet a barátnőm szenvedett egy félreértés miatt. A történet számomra ott kezdődött, hogy a hivatalos ebéd után eltűntek az irataim. A pincér szólt hogy egy férfi jött be értük és vitte el azzal a címszóval, hogy ő az asszisztensem. –Remek! Most hogy jutok haza?- fakadtam ki.  A munkatársaimmal jutottam el a belvárosig órákkal később ahol egy telefon jött, hogy megtalálták az iratokat. Meg könnyebbültem és a rendőrségre vitettem magam. Át vettem, és érdeklődtem a megtalálást érdeklődően.  Egy férfit leszúrtak és nála voltak a papírok, de a doktornak egy idő után feltűnt, hogy nem hasonlít a képekre. Azt mondta. hogy a férfi élettársát is értesítették, akinek a száma az iratok közt volt. Meg köszöntem az információt és elindultam hazafelé. Nee! Ő az én, élettársam! Telefonomat előkaptam, de már késő volt. Ki volt kapcsolva. Haza sietek, de nincs ott. Telefonáltam a munka helyére, de ott sincs. Éjjel 11 körül az idegösszeroppanás közepette meg szólal a telefonom és kétségbeesetten kiáltottam bele. –Hol vagy kicsim?! Semmi bajod?! Itthon vagyok!- hadartam.  De nem Ő volt. A kórház. Meghalt. Egy balesetben. Nem értettem, de lassan összeállt a történet. Egy tévedés volt, ami ily könnyen elszakította tőlem. Miattam ment oda, mert azt hitte haldoklom. De nem én voltam ott. Sose fogom elfelejteni… Most már nem gondolkodom rajta. Csak gyötör a lelkiismeret, hogy én vagyok a felelős egy olyan ember haláláért, akit mindennél jobban szerettem.