Rókatánc

Életemben nem voltam még ilyen eleven, mint most. Soha nem élveztem ennyire a futást, a színeket és az arcomba csapó hűvös szelet. Eddig a bundámat borzolta fel, most az ismerős szél a hajamba tép bele és a bőrömet simogatja. Valóság lett az álmomból…

Szokatlan még ez a test, furcsa keveréke lelkem vágyának és a természet adta valómnak. Bár eddig őket figyeltem és memorizáltam mindent, amit tudtam a világukról, most benne élni nehezebb, mint gondoltam. Meglepő hogy az élelmet nem maguknak szerzik, hanem csere útján elveszik egymástól, hogy furcsa tárgyakból bűzlő italokat isznak, és hogy bunda helyett más állatokból készült ruhákat hordanak. Náluk a csend riasztónak számít, állandó a lárma, és a szaguk is folyton változik. Nem érzek bennük semmi különlegeset. Eddig féltem tőlük, messziről figyeltem csak őket, most itt vagyok és bámulnak. Bámulnak és suttognak a hátam mögött. A hímek csodálattal néznek, a nőstények irigyek és elborzadnak tőlem. Kíváncsi tekintetek szegeződnek rám, olykor kiabálás hallatszik, és felém böknek fejükkel. Próbálom kisebbre húzni össze magam a fal mellett.

Egy hím közeledik felém, szemében aggódás és gondoskodás látszik, szaga különösképpen megnyugtató és arca is bizalomgerjesztő.

-Te szegény meggyötört kis teremtmény, gyere velem, adok neked ruhát mielőtt ezek a senkiháziak rád vetik magukat. - mordul közben a cuppogó hímek felé.

Rám teríti köpenyét és szűk sikátorokon keresztül visz át a falun ahol hal és más döglött állatok szaga terjeng körülöttünk, neki mégis tiszta az illata. Egész úton csak beszél és beszél az emberek világáról, egyre több dolgot tudok meg, amit eddig rosszul csináltam, és amit eddig másképp képzeltem róluk. Mígnem megérkezünk egy rókalyuknak tágas, ám némiképp hasonló építményhez. Benn meleg van és átható nyúl illat! Nyúl! Nyúl! Nyúl! Oh, istenem napok óta nem ettem nyulat! A nyál összefut a számban és mintha megérezné, rögvest a kondérhoz nyúl és egy hatalmas edényben elém tolja a nyúl illatú ételt. Szinte lélegzetvétel nélkül falom be a tartalmát, gyomromat jól eső meleg futja át és kellemes megnyugvás száll rám. A hím közben ládákat pakol, serényen keres valamit, én a farkaim adta meleget és puha biztonságot választom addig a leskelődésre. Néha rám pillant, elmosolyodik és magában morog.

-Igen, ez biztos jó lesz rád… Illik a sötét hajadhoz.

Egy vörös anyagot tart a kezében, felém indul el és megbabonázva néz engem a puha és régi testemet idéző kis vackomban.

-Gyere kedves, próbáld fel ezt a régi rongyot, te biztos gyönyörű leszel benne.

Ahogy egyre közelebb ér, mintha érezni kezdtem volna az elfeledett vágyait, a szenvedélyét, a magányát, egy társ hiányát, és a reményt. Ahogy rám adja a ruhát, érzem a szemérmet benne. Közelségétől bizsereg a belsőmben az új erőm, közben  nem tudom, hol lehetnek a határaim, hogy pontosan mire is volnék képes. De a ruha gyönyörű. Róka színű és kellemesen puha, ahogy szőrtől megfosztott bőrömhöz ér. Biztonságban érzem magam így, hogy végre nem fázik teljes testem és a lángvörös szín is elvándorolt az arcáról a hímnek végre, miközben engem néz. Hajamhoz nyúl és egy fa szerkezettel kezdi el kiszedni belőle a leveleket, az avart és az ismerős illatokat árasztó dolgokat. Perceken át fel és le jár a hajamon a kezével és a derékig érő éj fekete hajam végre egy számomra teljesen új, de meglepően szép formát vesz fel. Már látásomban sem gátol és látni engedi az új testem szépségeit, amit eddig elrejtett. Egy tükröződő felület elé visz és büszkén nézi a tükörképem benne, ahogy részletesen megnézem magamnak az új külsőm.

Anyámtól örökölt sárga szemem világít a világos bőrömhöz képes, hajam olyan akár maga az éjszaka és az arcomon látható vonalakban a hajdani bajuszom vélem felfedezni. Testem már nem szőrös, puha és világos a színe, a nőstényekéhez hasonló helyeken lapos, vagy domborodik éppen. Kilenc fehér farkam és a fekete fülem emlékeztetnek már csak arra a rókára, aki egykoron Ionia erdeiben lapos kúszásban figyelte őket. Már egy vagyok közülük. Hasonlatos vagyok hozzájuk.

A hímmel szembe fordulok, és arca felé nyújtom kezem. Gondoskodott rólam, segített rajtam, és én érzem a vágyát, amit könnyű szerrel meg tudok neki adni most már. Bőréhez érek és megérzem. Érzem az életesszenciáját. Érzem azt az erőt benne, ami még tökéletesebbé tenne engem, még hasonlatosabbá hozzájuk. Aminek a segítségével teljesen ember lehetnék az erdei róka helyett. Szinte hívogat az életereje, könyörög a távozásért és a bensőmben való ujjá születésért. Lassú körökben simogatom arcát, tekintetem mélyen az övébe réved és már tudom, mit kell tennem. A szeme szinte könyörög azért, hogy elvegyem tőle ezt az erőt.

Lassan közeledik felém, szemében csodálatot látok, de a benne lévő esszencia suttogása, ami igazán felkelti érdeklődésem. Nézem őt és elkezdem magamhoz csábítani az erejét. A hívó szavamra válaszként az esszenciája elkezd belőle, mint egy bűvös köd belém áramolni és megérzem a hőn áhított erőt, ami felvillanyoz, erővel és magabiztossággal tölt el. Egyre többet és többet követelek belőle, megrészegít az erő és könnyű szerrel veszem el a hímtől, amit akarok. Tekintete kezd homályosulni, az esszenciával együtt emlékei is átszállnak belém egy boldogabb világról, ahol a társa volt élete értelme, ahol ez a ruha mit nekem adott egykoron őt díszítette, őt tette csodálatossá és a hím őt nézte olyan tekintette, ahogy most rám mered. Egy világról, amiben remények és boldog pillanatok kerülgették őt, ahol hírből sem ismerte a magányt és a nyomort. Lassan megértem a remény vesztett hím vágyát a halál felé, az indokát megmentésemre és az eltűnés iránti ragaszkodását. Az esszenciája lassabban száll már át belém és az arca megnyugvásról árulkodik annak ellenére, hogy a halál felé menetel rendületlenül.

Idegen érzés telepszik rám, ahogy érzem a halála közeledtét attól, hogy megfosztom az életesszenciájától. Sose éreztem még ezt a szívfacsaró érzést, ami egészen a bensőmig hatol és megértést facsar ki szívemből a hím felé. Kezdem megérteni, hogy ő azért segített rajtam, mert tőlem várta végre a halált, azt az ismeretlen sötétséget, miből visszatérni nem lehet már, ahol a szeretteink talán csak ránk várnak, és ahol semmilyen földi erő vagy mágia nem tehet kárt bennünk. Megértem, hogy számára az élete már csak büntetés volt és én vagyok neki a megváltás. Utolsó rohamként a maradék életesszenciáját is magamba szívom, majd a földön élettelenül heverő test mellett új erővel telve, emberbőrben, de róka ésszel megértem a különbséget közöttünk.

-A kegyelem emberi kiváltság… és kötelesség.

-A vadonban nincs kegyelem. A vadonban nincs választás. A vadonban én voltam nektek a préda.

-Most ti következtek…