Valahol elkezdem kiönteni a lelkem vagyis produkálok egy segély kiáltást, és talán meghallanak. Talán valaki figyelembe veszi hogy fuldoklom, és megtalálja a jeleket amik odáig vezettek hogy elfelejtettem érezni...

Pedig ez nem egy felejthető dolog nem? Éled a kis életed és ingerek érnek amiket lereagálsz vagy így, vagy úgy. Ezt nevezzük érzelmeknek. Én ezt már elfelejtettem. Pontosabban, tökéletesen vagyok bárki akit látni akarnak az emberek. Ha kell mosolygok, ha kell sírok, de dühös és szenvedélyes is lehetek. Bármit kérsz én tökéletesen fogom nyújtani az elvártakat, mert össze törtek és a darabokat én rakhatom össze. Én pedig úgy döntöttem hogy nem sorrendbe rakom, hanem ahogy éppen kell. Csöppnyi változás, észre sem veszik hogy nem őszinte egy mosolyom, vagy hogy nem sírok egy halálhírtől. Úgy érzem megfagytam. Úgy érzem nem érzek semmit. 

Csak ki provokálom hogy érezhessek. Egy ütés, egy lökés, egy jól irányzott dobás és máris érzek. Hogy mit? 

Fájdalmat.

Hogy jó-e ez nekem?

Több mint a semmi. És eltűnni nem akarok. Szeretni nem fognak.

Hát bántsatok.

Legalább érzek még valamit...

Körülbelül 2 hónapja vagyunk itt ebben a koszos raktárban a 3 testvéremmel, és nagyjából 2 hete anya sincs itt. Annyira emlékszem csak, hogy kirángatta az a kopasz férfi és anya hiába sírt vagy ellenkezett, a férfi mégis elvitte. Párnapig mi is sírtunk érte, majd rájöttünk, hogy ha sírunk nem kapunk enni. Gyötrelmes 3 nap volt és mardosott a bosszúvágy, mert a kishúgom nagyon nehezen viselte, hogy csak vizen és a néha erre kószáló egereken éltünk. Eleinte nem is gondoltunk arra, hogy egeret együnk, csak játszottunk velük, addig is eltereltük a figyelmünket arról, hogy napfényt is alig látunk. Sok szórakozásunk nem volt itt igazából, egymással birkóztunk vagy az egereket kergettük. Amikor már nem sírtunk, a kopasz hozott nekünk ebéd maradékot, néha csontokat és krumplit, néha csak kenyér és valami leves, de legalább ettünk valami finomat.

Egyszer majdnem el tudtunk szökni. Amikor a kopasz behozta az ennivalót, és kitakarította a sarkot ahol a szükségleteinket végeztük, nem csukta rá a biztonsági zárat az ajtóra, és ha mind a négyen neki ugráltunk, egy idő után engedett a zár. Szóval kitárult az ajtó és beömlött a napfény. Csodálatos volt a látvány. Szavamra mondom, kedvem lett volna futkározni és játszadozni ott kinn, a puha zöld füvön a kis virágok közt, vagy csak elterülni és az eget bámulni, ahogy melenget a napfény. De akkor menekülni kellett és nem ábrándozni. Majdnem a kapuig tudtunk futni észrevétlenül, de akkor mély és öblös ugatás tartott vissza minket. Egy hatalmas fekete kutya volt ott, villogó szemekkel, és éreztem, hogy a lánc, ami a házához rögzítette, az életünket menti meg, de akkor sem mertünk tovább menni. Lefagytunk az udvar közepén, félúton a szabadság felé és csak sírtunk. Sírtunk, mert tudtuk, hogy ha észreveszi a kopasz, hogy kiszöktünk, megint nem eszünk egy darabig, és sírtunk, mert olyan közel volt a szabadulás, de mégsem sikerült.

Napokkal később, amikor már ismét kaptunk enni, a kopasz elvitte az egyik testvérem és nem hozta vissza többet. Talán sose tudom meg hogy mi lett vele, de ez megtörtént még egyszer, és már csak ketten maradtunk a húgommal itt a kamrában bezárva. Nagyon félt szegényem és játszani sem akart sosem, csak bánatosan feküdt a pokrócon és csendben sírdogált éjszakánként. Amikor a kopasz ételt hozott nekünk, mindig csúnyán beszélt velünk, és én még vissza kiabáltam neki, de a húgom inkább csak az ételre vetette magát és evett amennyit bírt, vagy amennyi volt, mert nagyon félt, hogy az én nagyszájúságom miatt őt is megbüntethetik.

Amikor a húgomat is el akarta vinni a kopasz, akkor már nem volt mit veszítenem, és bele haraptam abba a kezébe. Nagyot üvöltött az ember, de én nem engedtem el, és tudom semmi esélyem sem volt egy felnőtt ellen, de meg akartam menteni a húgom attól, hogy elvigyék. Amikor lelökött magáról és szentségelve elment a síró testvéremmel, hangos kiabálásba kezdtem, mert adhat bármilyen büntetést, mindent megérdemlek, ha hagyom, hogy elvigye az utolsó családtagom. Óráknak tűnt ameddig kiabáltam, de meg lett az eredménye. Eljött értem. A hasamnál fogva felemelt és előre vitt ahol a nagy fekete kutya éppen békésen aludt. Rettenetesen féltem, nem tudtam mi vár rám. Egy kalács illatú autóba tett be és rám csapta az ajtót. Kicsivel később egy vigyorgó, de számomra ismeretlen férfi magyarázta nekem, hogy elvisz magával és új családom lesz és én nem értettem semmit. Nagyon finom kekszet adott nekem útközben, többször megálltunk, ha látta, hogy rosszul vagyok, és mindig bátorítóan simogatta a fejem, hogy ne aggódjak, jó helyem lesz.

Amikor legközelebb megálltunk, egy nyakláncot adott nekem és egy csodaszép kertben találtam magam, ahol friss levegő volt, és csodálatosan sütött a nap. Teljesen elállt a szavam, amitől az idegen csak mosolygott és ennyit mondott:

• Üdvözöllek az új otthonodban kiskutyám!

Életemben nem voltam még ilyen eleven, mint most. Soha nem élveztem ennyire a futást, a színeket és az arcomba csapó hűvös szelet. Eddig a bundámat borzolta fel, most az ismerős szél a hajamba tép bele és a bőrömet simogatja. Valóság lett az álmomból…

Szokatlan még ez a test, furcsa keveréke lelkem vágyának és a természet adta valómnak. Bár eddig őket figyeltem és memorizáltam mindent, amit tudtam a világukról, most benne élni nehezebb, mint gondoltam. Meglepő hogy az élelmet nem maguknak szerzik, hanem csere útján elveszik egymástól, hogy furcsa tárgyakból bűzlő italokat isznak, és hogy bunda helyett más állatokból készült ruhákat hordanak. Náluk a csend riasztónak számít, állandó a lárma, és a szaguk is folyton változik. Nem érzek bennük semmi különlegeset. Eddig féltem tőlük, messziről figyeltem csak őket, most itt vagyok és bámulnak. Bámulnak és suttognak a hátam mögött. A hímek csodálattal néznek, a nőstények irigyek és elborzadnak tőlem. Kíváncsi tekintetek szegeződnek rám, olykor kiabálás hallatszik, és felém böknek fejükkel. Próbálom kisebbre húzni össze magam a fal mellett.

Egy hím közeledik felém, szemében aggódás és gondoskodás látszik, szaga különösképpen megnyugtató és arca is bizalomgerjesztő.

-Te szegény meggyötört kis teremtmény, gyere velem, adok neked ruhát mielőtt ezek a senkiháziak rád vetik magukat. - mordul közben a cuppogó hímek felé.

Rám teríti köpenyét és szűk sikátorokon keresztül visz át a falun ahol hal és más döglött állatok szaga terjeng körülöttünk, neki mégis tiszta az illata. Egész úton csak beszél és beszél az emberek világáról, egyre több dolgot tudok meg, amit eddig rosszul csináltam, és amit eddig másképp képzeltem róluk. Mígnem megérkezünk egy rókalyuknak tágas, ám némiképp hasonló építményhez. Benn meleg van és átható nyúl illat! Nyúl! Nyúl! Nyúl! Oh, istenem napok óta nem ettem nyulat! A nyál összefut a számban és mintha megérezné, rögvest a kondérhoz nyúl és egy hatalmas edényben elém tolja a nyúl illatú ételt. Szinte lélegzetvétel nélkül falom be a tartalmát, gyomromat jól eső meleg futja át és kellemes megnyugvás száll rám. A hím közben ládákat pakol, serényen keres valamit, én a farkaim adta meleget és puha biztonságot választom addig a leskelődésre. Néha rám pillant, elmosolyodik és magában morog.

-Igen, ez biztos jó lesz rád… Illik a sötét hajadhoz.

Egy vörös anyagot tart a kezében, felém indul el és megbabonázva néz engem a puha és régi testemet idéző kis vackomban.

-Gyere kedves, próbáld fel ezt a régi rongyot, te biztos gyönyörű leszel benne.

Ahogy egyre közelebb ér, mintha érezni kezdtem volna az elfeledett vágyait, a szenvedélyét, a magányát, egy társ hiányát, és a reményt. Ahogy rám adja a ruhát, érzem a szemérmet benne. Közelségétől bizsereg a belsőmben az új erőm, közben  nem tudom, hol lehetnek a határaim, hogy pontosan mire is volnék képes. De a ruha gyönyörű. Róka színű és kellemesen puha, ahogy szőrtől megfosztott bőrömhöz ér. Biztonságban érzem magam így, hogy végre nem fázik teljes testem és a lángvörös szín is elvándorolt az arcáról a hímnek végre, miközben engem néz. Hajamhoz nyúl és egy fa szerkezettel kezdi el kiszedni belőle a leveleket, az avart és az ismerős illatokat árasztó dolgokat. Perceken át fel és le jár a hajamon a kezével és a derékig érő éj fekete hajam végre egy számomra teljesen új, de meglepően szép formát vesz fel. Már látásomban sem gátol és látni engedi az új testem szépségeit, amit eddig elrejtett. Egy tükröződő felület elé visz és büszkén nézi a tükörképem benne, ahogy részletesen megnézem magamnak az új külsőm.

Anyámtól örökölt sárga szemem világít a világos bőrömhöz képes, hajam olyan akár maga az éjszaka és az arcomon látható vonalakban a hajdani bajuszom vélem felfedezni. Testem már nem szőrös, puha és világos a színe, a nőstényekéhez hasonló helyeken lapos, vagy domborodik éppen. Kilenc fehér farkam és a fekete fülem emlékeztetnek már csak arra a rókára, aki egykoron Ionia erdeiben lapos kúszásban figyelte őket. Már egy vagyok közülük. Hasonlatos vagyok hozzájuk.

A hímmel szembe fordulok, és arca felé nyújtom kezem. Gondoskodott rólam, segített rajtam, és én érzem a vágyát, amit könnyű szerrel meg tudok neki adni most már. Bőréhez érek és megérzem. Érzem az életesszenciáját. Érzem azt az erőt benne, ami még tökéletesebbé tenne engem, még hasonlatosabbá hozzájuk. Aminek a segítségével teljesen ember lehetnék az erdei róka helyett. Szinte hívogat az életereje, könyörög a távozásért és a bensőmben való ujjá születésért. Lassú körökben simogatom arcát, tekintetem mélyen az övébe réved és már tudom, mit kell tennem. A szeme szinte könyörög azért, hogy elvegyem tőle ezt az erőt.

Lassan közeledik felém, szemében csodálatot látok, de a benne lévő esszencia suttogása, ami igazán felkelti érdeklődésem. Nézem őt és elkezdem magamhoz csábítani az erejét. A hívó szavamra válaszként az esszenciája elkezd belőle, mint egy bűvös köd belém áramolni és megérzem a hőn áhított erőt, ami felvillanyoz, erővel és magabiztossággal tölt el. Egyre többet és többet követelek belőle, megrészegít az erő és könnyű szerrel veszem el a hímtől, amit akarok. Tekintete kezd homályosulni, az esszenciával együtt emlékei is átszállnak belém egy boldogabb világról, ahol a társa volt élete értelme, ahol ez a ruha mit nekem adott egykoron őt díszítette, őt tette csodálatossá és a hím őt nézte olyan tekintette, ahogy most rám mered. Egy világról, amiben remények és boldog pillanatok kerülgették őt, ahol hírből sem ismerte a magányt és a nyomort. Lassan megértem a remény vesztett hím vágyát a halál felé, az indokát megmentésemre és az eltűnés iránti ragaszkodását. Az esszenciája lassabban száll már át belém és az arca megnyugvásról árulkodik annak ellenére, hogy a halál felé menetel rendületlenül.

Idegen érzés telepszik rám, ahogy érzem a halála közeledtét attól, hogy megfosztom az életesszenciájától. Sose éreztem még ezt a szívfacsaró érzést, ami egészen a bensőmig hatol és megértést facsar ki szívemből a hím felé. Kezdem megérteni, hogy ő azért segített rajtam, mert tőlem várta végre a halált, azt az ismeretlen sötétséget, miből visszatérni nem lehet már, ahol a szeretteink talán csak ránk várnak, és ahol semmilyen földi erő vagy mágia nem tehet kárt bennünk. Megértem, hogy számára az élete már csak büntetés volt és én vagyok neki a megváltás. Utolsó rohamként a maradék életesszenciáját is magamba szívom, majd a földön élettelenül heverő test mellett új erővel telve, emberbőrben, de róka ésszel megértem a különbséget közöttünk.

-A kegyelem emberi kiváltság… és kötelesség.

-A vadonban nincs kegyelem. A vadonban nincs választás. A vadonban én voltam nektek a préda.

-Most ti következtek…

Van egy barátom. Igazából talán több is. De ő olyan igazi. Ő, az a barát. Akiket a filmekben látsz, akikről a regényekben olvasol, és akiket mindenki szeretne a sajátjának tudni. Az igaz barát. Róluk van rengeteg idézet és film és zene meg kitudja még mennyi minden. De Ő igazi. Élő, húsvér, szerethető, és már holt.

Igen, mondhatnám hogy ez a csattanó, de nem. Meghalt. Egyedül, önkezűleg és rettenetesen. És én önző voltam. Önző voltam mert ezt a barátot kiakartam sajátítani magamnak. Ezt a barátot, megakartam őrizni a jövőmnek hogy mellettem legyen és segítsen és ő legyen az én támaszom. De úgy tűnik, hiába voltam vele és ő hiába volt mellettem, tavaly úgy döntött hogy neki már senki nem kell. Se én, se a többiek, se a család, se a rák ami belülről falta fel. Egyszerűen eldobta az életét és meghagyta nekem ezt az űrt. Az űrt amiért egy frankeinstein rémhez hasonlítgatnak az írásaim miatt, az űrt amiben nincs kinek elmondanom a hiányát, és az űrt amit sose fog senki betölteni, se nekem, sem másnak.

Mert Te, drága barátom hiányzol. Hiányoztál abban a percben amikor megtudtam mit tettél, hiányoztál egy temetésről, hogy támaszom légy, és hiányzol most, hogy enyhítsd a fájdalmam amiért nem vettem észre időben hogy mit szeretnél. Mert bármit is mondasz, mi akik itt maradtunk vádoljuk magunkat, és egymásra mutogatunk a te tettedért, keressük azt akin kitölthetjük a dühünk, a bánatunk és a csalódottságunk. Még így egy év elmúltával is. Nem hibáztatlak, de ne várd hogy elfogadjam. Ez ilyen dolog tudod... Az a fajta döntés amit csak te tehetsz meg, de más már nem tud rajta változtatni. Egy fajta önző döntés amit sokat hallunk az életben és mégsem hisszük hogy ilyen is lehet. 

Tudod én lebeszéltelek volna. Még most is tudom az indokaim. Azokat amik akkor fogalmazódtak meg bennem, amikor elmentél és már nem volt vissza út. Azokat, amiket magamban elmondtam amikor mindenki más nézte hogy süllyed a tested a földbe. Azokat, amiket most is elmondok amikor hiányzol és szükségem lenne rád. Igen, szükségem, mert önző vagyok. Önös érdek miatt kívánom hogy bár ne lettél volna akkor ott és tetted volna meg azt amit. De mégis most én írom az úgy mond memoárod, és nem egy padon esszük az epret. Mert képzeld azt hiszem eper szezon lett. Vagyis kellett egy év ahhoz hogy megfogalmazzam azt hogy mekkora űr is maradt utánad a szívemben és eltudjam mondani azt ami a temetéseden nem ment. Ha hinnék bármilyen vallásban, azt mondanám hogy úgyis látsz most engem és tudod mit csinálok. De érdekelne hogy te mit gondolsz most. Tényleg elhigyjem hogy neked most jobb? 

Úgy érzem nem nyugtatna meg a tudat. Ahogy mást sem. De nem hibáztatlak. Tudtam arról hogy belefogsz halni a betegségedbe és jobbat akartál. Tudtam hogy voltak akik feladták a küzdelmet az első kihullott hajcsomódnál. És azt is tudom hogy szerettél minket. De te is tudjad meg tőlem akkor most, hogy senki nem érzett szánalmat feléd. Senkinek nem voltál teher. 

Egy kincs voltál, amit nem tudtam megvédeni attól hogy észre vegye a világ és az emberek hibáit....

Az erkölcstan, ha arról van szó, hogy mondj le az örömről, mondj le a boldogságról, mondj le a szerelemről, a nőről és légy erős - ezt így fejezi ki: "légy férfi!" Persze ez rá nem igaz… Ő így férfi.  Érdekes megközelítések ezek, de valahol igazak, ha akarod, hanem. Érdekes az is, hogy amikor a legkevésbé számítasz rá akkor ő ott terem és szinte mámorban élsz tőle.

    Sejti, hogy mit akarsz, hogy mire vágysz, és már csak azért sem teszi meg azokat az egyszerű dolgokat, hogy ne vegyen neked semmit. Igaz most ezt senkitől sem várhatod el, és jól esik persze, de csak az ő érdekét nézed, és nem akarod, hogy miattad ne tudjon olyanra költeni, ami neki fontos. Akkor is figyelemre méltó, amikor veled akar lenni, még a legnagyobb szarban is ott van melletted és fogja a kicsi, puha kezed és a füledbe súgja, hogy: Szeretlek! Lehet, arra vágyik, hogy a haverokkal sörözzön, vagy csak éppen telihold van, de mégis csak melletted van! Persze van olyan is, amikor ott ülsz a padon, könnyek peregnek az arcodon, és tudni akarod, amit minden gyerek tudni akar, amikor valaki, akit szeretsz, hirtelen eltűnik a színről: miért történik, miért veled történt, van ennek valami oka, vagy csak egy újabb őrült gondolat? Ha jelent valamit, akkor mit kezdjél vele? Ha semmit nem jelent, akkor hogyan viseljed el? Igen, ez a csalódás. Nem fogod elfelejteni sosem, hogy mi történt, és azt sem, hogy mit tett. De most veled van. Teljes pompában és önmagát adva. Magad is örök változás vagy. Miért kívánnád tőle, hogy olyan maradjon, amilyennek megszeretted őt? Változik és néha nem is érted miért? Segít, bár sose kérted, véd, pedig erős vagy te is. Legalábbis kívülről. Melletted áll, támogat, bíztat, bókol, és nem tudod, hogy mivel érdemled te ki az ő szeretetét? Mit tettél érte? Mit láthat benned, amikor megcsókol? Amikor azt mondja, Szeretlek? Nem fogod megérteni őt, mert nem hagyja. Titokzatos és gyönyörű. Főleg ha alszik. Amikor a legsebezhetőbb, álmában, amikor azt se tudod, merre járhat, de azért figyeled, ahogy szuszog, és ellenállhatatlan vágyat érzel arra, hogy megvédd, hogy óvd az álmát. Napközben ő véd meg, és most te őt.

     Érdekes a férfinem... Olyan változatosak, mint a rajzok miket csak úgy, álmodozva rajzolunk. Amiket sose tudsz lemásolni, és ugyan olyanra teremteni. Van olyan, amelyik káprázatos, de ha sokáig nézed, megtalálod a hibáit, ami onnantól már egész szembetűnő lesz. Amelyik csúnya, de ha megfigyeled, ott a részletesség a megmunkáltság, és a vágy, hogy szeresd. A tökéletes rajzok sajnos nagyon ritkák. Szépek, kifinomultak, káprázatosak.  A durva és nagyratörő munkák mindig előbb kerülnek sorra, mint ezek, de kevésbé tiszteled meg őket. De veszel egy példát. Itt van ő. Miatta írod és gondolod át a szavakat, hogy ne bántsd meg. De rájössz, hogy ezen csak mosolyogni fog. Megdicsér és kapsz egy puszit azzal a szöveggel, hogy „ügyes vagy kicsim”. Tényleg ezt gondolhatja? Igen. Tudod. Érzed. Mert őszinte és megmondja, amit gondol. Vagy nem? Oké, persze mert mindenki hazudik, ezt te is tudod, de egyszer igazán hihetnél neki. Megbántott már? És? Régen volt, ennyi volt. Rágod a fülét, de csak nevetsz belül, mert semmit nem ér már. Már rég megbocsájtottad neki. Elfelejtetted, túlléptél rajta és vele vagy.

    Ennyi kell nem? Ja, meg ő és te egy üres szobában. Lehet, hogy minden férfi drog, kortól függetlenül. Néha mélyre süllyedsz miattuk, néha a felhők fölé emelnek. Ennyi elég is. Neki is, neked is. Egymás szenvedélyei vagytok. Bárhol is legyen, számodra a pokol az a hely, ahol nincs veled. Szereted, mert ő is szeret és az egész férfi, mint egy mágnes vonz magához. Szenvedélyes, megértő, figyelmes, türelmetlen, olykor azért tud várni, de ez a ritkább. Előzékeny? Hát miért is ne? Ez is lehet. Kedves? Oké, inkább nagyon jól ismered és ezek már sablon szövegnek hangzanak, mert úgyis tudod, hogy milyen és ezt nem kell elmondanod. Magadnak felesleges. Mások meg ismerjék meg, és úgy döntsenek. Neked akkor is Ő marad a tökéletes.

„Nem gondolkodom, csak fekszem és élvezem emberi létem utolsó pillanatait, figyelek a lecsukódott szemhéjam előtt elsuhanó képekre és várom azt az érzést, ami oly régóta csalogat, és édes szavaival csábít engem a túlvilágra…”

(idézve: D.G. naplójából)

„Szokásos napjaim másoknak csak szürke foltok lennének, de számomra ez volt a mindennapi élet. Minden reggel öt órakor felkeltem, és tudatosultam azzal a ténnyel, hogy álomvilágomat ott kell hagynom egy szörnyen unalmas és egyhangú napért. Mosakodtam, majd valami tűrhető öltözéket vettem fel, ami kevésbé tükrözi a fáradságomat, mint a pizsamám. Sovány reggeli után hangtalanul csókot lehelek párom, Danyael homlokára, aki a tegnapi munka után fáradtan borult csak le mellém este. Bróker. Egy barátunk mutatott be minket egymásnak és nem tudom, hogy de belém szeretett ez a barna hajú és láng tekintetű férfi, aki az óta varázslatossá tette életemet. Ő ösztönösen megölel így fogva tartva engem hosszú percekig. Szabadulásom eredményeként a telefonom szaltót dobott a padlón. - Na ez aztán nagyon kellett ide! - csattantam fel.

… A munkahelyem csak egy egyszerű íróasztal, rajta korának egyik csúcs notebook-ja és körülötte a családom, barátaim, és a párom képei, meg persze referencia munkáim. Animátornak jöttem ide, de csak egy kis helyettes mitugrász lettem valami híres ember irodája mellett. Én gyártom a gyerekeinek a rajzfilm másolatokat, a szeretőinek a nyálasabbnál nyálasabb animációkat, és a feleségének a számos bocsánatkérő illetve szabadkozó e-mailt szolid mozgó figurák kíséretében.

Ez a férfi valahogy sose volta kedvencem az afférjai és a hazugságai miatt. Nem egy alkalom volt mikor én szívtam miatta. Erre a reakciója általában csak ennyi volt: - Kicsi szivi nyugi van, szokj hozzá, mert ez te a dolgod! - mellékel ilyenkor számomra egy undorító mosolyt is. Munkáim így elhiheted, nem nagyon jutnak a célközönséghez és örökre ennek a felfuvalkodott bunkónak maradok a bábja.

Fáradtan hazaérve kiveszem a hűtőből az ebédem, amit csak ilyenkor este tudok elfogyasztani, és leülök végre nyugodtan mélázgatni az én aprócska és már-már szinte jelentéktelen életemen. Gondolataim csak úgy repdesnek és én már nem is a konyhámban ülök, hanem egy másik világot hódítok meg a kis figuráimmal és győzünk, de még harcolunk, hogy teljesen eltiporjuk az ellenséges haderőt, és előre törünk és támadunk és megyünk és szór és öl és… Csörr! Rohanok és felkapom a kagylót. A szemeim elkerekednek, a pulzusom megkétszereződik, gyorsul a légzésem és a szememből önkéntelenül is könny csordul ki… Danyaelről volt szó. A kórház telefonált, hogy megtámadták és nem sok van neki hátra a belső sérülései miatt. Szerencsére az iratai alapján azonosították. Szédülök. Kiesik a kezemből a kagyló és én összeroskadok a kanapé mellett. Akaratlanul is ordítok a fájdalomtól és a kétségbeeséstől. Lassan tisztulnak a gondolataim és ösztönösen a cuccaimat kutatva mennék hozzá, hogy utolsó perceiben mellette legyek és ne legyen magányos.  Mezítláb, egy szakadt pólóban és egy farmerben futok a kocsim felé, és magamban imádkozok ahhoz az istenhez, akiben én nem hiszek, hogy ne vegye el tőlem. Kuplung, gáz, egyesbe a kocsi, majd gyorsan kettesbe és csikorogva elindulok a kórház felé. Hívás. A főnököm hogy menjek be, intézzem el a… Lecsaptam és nyomban kikapcsoltam. Most nem érdekel senki más, főleg nem ez a bunkó. Kanyar! Ez meleg volt, de itt vagyok és hajtok tovább. Négyesben a kocsi, füstöl a kerék, de nem állok meg. Ötösbe és csak száguldok immár többel, mint valaha gondoltam volna. Ismét kanyar, de ez már kevésbé volt rázós. A Szabadság úton dugó. Tökéletes! Pont most?! Ilyen nincs. Kocsi leállít, kulcs ki húz, ajtó becsap és őrülten szaladok az immár csak 4 utcányira lévő kórházhoz. Ég a lábam, ég a vádlim és szúr a tüdőm. Nem érdekel! Mi lehet vele? Él még? Tudja, hogy szeretem, és hogy vele akartam össze házasodni? Emlékszik azokra a napokra, amikor csak kettesben voltunk és gondtalanul hemperegtünk egy folyóparton édes romantikában, egymásnak hűséget esküdve? Ugye érezte, hogy fontos nekem és nélküle nem is ér semmit az életem? Már csak 2 utca. Egy körforgalom állja már csak utam ahhoz hogy Danyael haldokló testéhez borulva szerelmemet iránta kifejezzem. Zuhanok? Miért? Ez fáj… Kinyitom a szemem és az úttesten fekszem.  Körbe nézek és nem értem miért kiabálnak nekem. Oda fordulok és, igen, most már értem. Sikítok és menekülnék, de a testem nem mozdul. Áthajt rajtam. Nem gondolkodom már, csak fekszem és szenvedek emberi létem utolsó pillanataiban, figyelek a lecsukódott szemhéjam előtt elsuhanó képekre és várom azt az emlékképet, amelyik azt sugallja, hogy nem, nem itt fogok meghalni, egy poros utcán, miközben Danyael a kórházban szenved. De akkor ő is haldoklik? Találkozunk majd? Nem! Ilyet nem gondolhatok! Neki élnie kell. Nem lehetek önző. Legyen boldog és nem bánkódjon soha. Legyen boldog és éljen! Eluralkodik rajtam a fájdalom és nem veszek olyan gyorsan már levegőt. Spórolok. Milyen lehet a más világ? Már nem gondolkodom… Hagyom magam és a testem lassan elhagy engem, majd örökre lecsukom a szemem abban a hitben, hogy ezzel kiváltottam az Ő életét…”

                Danyael Glass vagyok. Ezt a naplót azzal a balesettel kezdem, melyet a barátnőm szenvedett egy félreértés miatt. A történet számomra ott kezdődött, hogy a hivatalos ebéd után eltűntek az irataim. A pincér szólt hogy egy férfi jött be értük és vitte el azzal a címszóval, hogy ő az asszisztensem. –Remek! Most hogy jutok haza?- fakadtam ki.  A munkatársaimmal jutottam el a belvárosig órákkal később ahol egy telefon jött, hogy megtalálták az iratokat. Meg könnyebbültem és a rendőrségre vitettem magam. Át vettem, és érdeklődtem a megtalálást érdeklődően.  Egy férfit leszúrtak és nála voltak a papírok, de a doktornak egy idő után feltűnt, hogy nem hasonlít a képekre. Azt mondta. hogy a férfi élettársát is értesítették, akinek a száma az iratok közt volt. Meg köszöntem az információt és elindultam hazafelé. Nee! Ő az én, élettársam! Telefonomat előkaptam, de már késő volt. Ki volt kapcsolva. Haza sietek, de nincs ott. Telefonáltam a munka helyére, de ott sincs. Éjjel 11 körül az idegösszeroppanás közepette meg szólal a telefonom és kétségbeesetten kiáltottam bele. –Hol vagy kicsim?! Semmi bajod?! Itthon vagyok!- hadartam.  De nem Ő volt. A kórház. Meghalt. Egy balesetben. Nem értettem, de lassan összeállt a történet. Egy tévedés volt, ami ily könnyen elszakította tőlem. Miattam ment oda, mert azt hitte haldoklom. De nem én voltam ott. Sose fogom elfelejteni… Most már nem gondolkodom rajta. Csak gyötör a lelkiismeret, hogy én vagyok a felelős egy olyan ember haláláért, akit mindennél jobban szerettem.

Biztosan hallottad már azt a kifejezést, hogy csontot dobni egy kutyának. Lehet meg is tetted. Mert igen, ez emberekre vonatkozik, olyanokra, mint ő és én. És eléggé furcsa érzés a kutya szerepében lenni és könyörögni azért a csontért. Vagy netán vágyni arra a csontra. Mert igenis vágyunk rá, mindennél jobban, akarjuk, hogy egy picit kapjunk és rabjai leszünk a szánalom ajándékoknak, a rég lefutott tiszteletköröknek, és annak, hogy néha egy pici figyelmet kapunk. De vajon meddig vagyunk képesek megalázni magunkat a szeretetért?

Mennyi idő kell ahhoz, hogy felfogjuk, hogy az esélytelenek játékát játsszuk? Meg mondom. Túl sok, és sosem elég. Mert remélünk. Reméljük, hogy egyszer más lesz, hogy igen is jön, az a helyzet ahol érvényesülünk és nem csak pótlékok vagy barátok leszünk némi pikáns extrával. Kedves olvasó, megsúgom, hogy az esélytelenek játékát mi játsszuk és nem ők. Igen, mi kezdjük és nekünk kell befejezni. Konkrétum kéne? Tessék:

Volt egy hetedhét országban naiv és vidám kis róka, aki kalandokat keresett a széles földön, ismerkedett minden kisállattal, mert nem volt benne gyűlölet, és nem volt benne fenntartás senki iránt. Kedvelte a többiek sokszínűségét, könnyen tudott alkalmazkodni hozzájuk és üdítően hatott rá a sok féle társaság. Legfőbb hobbija a szomorú kis állatok szeretgetése volt, és egy kis vidámság csempészése az életükbe. Ekkor találkozott egy kis pónival, aki nagyon magányosnak tűnt a rókának, és érdeklődve hallgatta, amikor a póni mesélt magáról. Szegény kis állat naphosszat húzta a rabigát és haza térve se tudott megpihenni szinte sosem, mert felelősség tudat hajtotta a kis lovat, próbálta a portáját szebbé és jobbá tenni egyedül naphosszat. A kis rókát elszomorította a bánatosnak tűnő pára, ezért megpróbált sok időt tölteni vele, hogy neki is legyen egy kis társasága, ahol kifújhatja magát, és elmesélhet bármit a rókának. Ebből a párosból egy idő után barátság kezdődött és a beszélgetések már nem a kíváncsiságról szóltak, hanem elkezdtek megnyílni egymásnak. Mondhatni kialakult egy meg szokott napirend, amiben egymást bátorították és vigasztalták, ha kellet. De nem volt minden csupa szivárvány. A kis róka beteg volt, amolyan lelki bánatos és a külvilág felé mutatta csak a szépet és a jót, belül nagyobb szüksége volt ezekre a beszélgetésekre, mint azt gondolta volna. Így a barátsága elkezdett szerelemmé alakulni, ami még jobban arra sarkallta, hogy a póni életét szebbé tegye. De ez se volt könnyű. A hónapok teltek és a póni teljesen részévé vált a róka életének, a viszont  saját életébe nem engedte be a rókát. Fogalmazhatunk, úgyis hogy a róka csak egy titkos barát, vagy szellem volt a póni életében és ez kinek jó, kinek rossz dolgokat indított el a gondolataiban. Ugyanis szellemnek lenni nehéz feladat, főleg ha szerelmes az ember lánya. De nem tudott panaszkodni, hisz a figyelmességet megkapta, a szeretetet is, csak a szeretet oka volt más, mint képzelte. A póni ugyanis nem tudta, hogy kell a rókákkal bánni.  Nem tudta, hogy az hogy szeretgeti és megszelídíti, felelősséggel jár.

• Felelős vagy azért, amit megszelídítettél…

De ő nem akarta a felelősséget. Csak a szelíd róka szépsége és tettei tetszettek neki, az izgalom, amit egy róka tudott nyújtani, a kalandok, amikbe csak ő tudta belevinni, a beszélgetések, amiket csak vele lehetett megejteni és a tettek, amiket más nem tett volna meg neki. Rabjává vált a törődésnek, amit kapott a rókától és elfelejtette azt viszonozni neki. Ezt pedig érezte a róka. Az idő múlásával az érzelmei egyre csak erősödtek, de észrevette a törődés hiányát maga felé. Elkezdett szellemként gondolni magára és megtört. Megtört a szeretet hiánya és az elfecsérelt idő súlya alatt, de menekülni már nem volt ereje, mert elkezdtek jönni a csontok. Azok a bizonyos csontok. Amiket néha kapott a pónitól és hiába tudta, hogy számára teljesen mást jelentettek ezek, a rabja lett az elejtett szavaknak, lopott csókoknak és véletlen érintéseknek. Elkezdett függeni egy olyan embertől, aki szívében barátságnál több nem volt irányában, viszont tettei többet sugalltak.

És igen, ez lett volna a példa. Egy kis történet, szinte már beszédes szereplőkkel, egy történet, amiben senki sem boldog egészen, mégis megélik a történetet és folytatják a játékot. Miért teszik? Mert muszáj. Mert jobban félnek attól, hogy csont nélkül maradnak egy rideg világban, mintsem hogy elfogadják a megváltoztathatatlant és tovább lépjenek egy új felé. Ebben a történetben nincs rossz vagy jó. Ebben két ember van, aki a maga módján próbál boldog lenni. Mert mindketten azt látták a kettejük kapcsolatában, amire szükségük volt. És túl szép lett volna, ha az érdekek egyeznek, de túl szomorú, ha befejezik. Így hát várják megrészegülve az oda dobott csonttól, hogy vajon mikor és mi lesz az az esemény vagy indok, amiért mindent feladnak és csendben, könnyek közt elbúcsúznak egymástól egy jobb élet reményében.

Volt egyszer egy betondzsungelben egy kis vörös róka, aki mélabúsan élte életét és a mindennapi teendők rabjává lett az idők folyamán. Nem igazán lelkesedett, nem voltak igazi boldog percei, csak élte a kis életét és tette, amit tennie kellett. Ez a kis róka, nevezzük Vuknak, egy barátja tanácsára belemerült egy ismeretlen világba ahol nem volt kiközösített beteg róka, ahol bárki lehetett egy másik kis állattal szemben.

Ezen a világháló nevű helyen ismerkedett különböző furcsa állatokkal és próbált barátságokat kötni, ismeretségeket szerezni, hogy az unalmas kis napjai színesebbek legyenek. Sok-sok beszélgetést lefolytatott, de senki se volt olyan, mint ő. Senki nem tudta megnevettetni, vagy érdeklődést kicsikarni belőle, csak egy póni. Rendületlenül bizonyították be egymásnak, hogy mennyire különböznek, de valahogy érdekes volt a párbeszéd. Valahogy mégis volt egy összhang, amin el tudtak indulni. És a kis róka reménykedni kezdett egy barátság ígéretében. Izgatottan igazgatta kócos bundáját az első találkozásra pónival, és jól érezte magát. Jól esett neki a társaság és a rég elhunyt társa hiányát betöltő izgalom hogy vajon mi új várhat rá. Teltek a hetek és a hónapok és a kis rókában szárba szökkent a szerelem a póni irányt. Csodásnak gondolta az érzést és boldog volt, hogy már van célja. Meg akart hódítani egy szívet, ami maga se tudta mit érez. A két kis állat nem voltak csak barátok, de egy párként sem emlegették volna őket. A hetek és a hónapok tovább múltak és a róka már nem volt boldog, csak szerelmes egy póniba, aki nem tudta ezt viszonozni. A kis teremtmény őrlődött az érzései közt, mert nem tudott volna még egyszer elviselni egy olyan fájdalmat, mint a rég elhunyt társának a hiánya. De ez a kötelék a kis póni felé nem tette boldoggá, csak elkeseredetté. Hiányzott neki az új izgalma, hiányzott neki a remény, ami az elején ott lebegett a kócos bundája körül. És a kis róka összetört szívvel kezdte el élni életét. Újabb és újabb sebeket ejtett a szívén, ha a pónival találkozott, de nem tudta elengedni az érzést, hogy valahogy a kis póni mégis törődik vele. Mellette volt néha testben néha csak lélekben egy egy nehéz döntésnél és idejében elkapta a róka grabancát, ha butaságra vetemedett volna. Mi volt ez, ha nem törődés? A sebzett szívű kis róka napról napra jobban beletörődött a sorsába, mígnem a póni udvarolni nem kezdett egy másik kisállatnak. Ami a kis vörösnek egy világ összeomlást jelentett. Rá kellett jönnie, hogy neki a remény nem egy létező lehetőség. Hogy a kis szíve arra lett rendelve, hogy fájjon és darabjaira hulljon, míg a póni epekedve várta az új szerelem lehetőségét és áhítozott végre egy társra, aki szereti őt. Vagyis az álmaik nem találkoztak soha. A reményeik bár hasonlóak voltak, nem egymás felé terelték őket, hanem egyre távolabb.  

A történetünk itt is véget érhetne, de nem ez történik.  Hanem a kis róka az eszét meghazudtolva és szívét tovább szaggatva elkezdett felejteni. Elkezdte elfelejteni milyen érzés a szeretet, milyen, ha valakivel törődnek, és elkezdte magát vissza szoktatni a meg szokott unalmas napjaiba, úgy hogy a szíve továbbra is sajgott, de már nem törődött vele, csak tompa sajgássá halványul a valaha vidám és reményteli kis lény szívében a szeretet. És a póni szépen lassan elkezdett elfordulni az élet unt rókától, ami a helyzetet tovább rontotta és a kis róka megfakult. Elvesztette színét és nem látta a szépet a világban többé. Nem akart többé szerelmes lenni, mert 2 hely volt a szívében és mind a 2 üresen állt tele beteljesületlen ígéretekkel. De nem is ez volt a kis róka bánatának a forrása. Hanem a hiány. A hiány a barátja felé, aki mégiscsak mellette volt és támogatta, aki inspirálta és kedvelte őt. Neki a barát hiányzott, az az intimitás hogy félszavakból is tudták a másik előtt nem szégyellni való a sírás. Tudták, hogy egymásnak örömet okozni, hogy, és mivel lehet, hogy volt kire támaszkodniuk a nehéz időkben. Ezt látta elveszettnek a kis Vuk és fájt a sebzett szíve. Fájt egy barátért, aki a lelkét is kidolgozta, hogy családját segítse, a szabadperceit tanulással töltötte, hogy fejlődhessen, és a munkáját lelkiismeretesen és szorgalmasan végezte. Hiányzott neki az a barát, aki egyszer azt éreztette vele, hogy ő a lelki támasza a nehéz időkben.

És a kis Vuk most megszürkülve, sebzetten próbálja keresni azt a kis megmaradt érzését, amivel kitölthetné a mindennapjait, hogy ne fájjon így egy igazi barát elvesztése napról, napra….